Vissza a nyitólapra
KERES 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A fekélybetegség diagnosztikájának és diétás kezelésének története

Történeti áttekintés

A peptikus fekély a klinikai (M. Baille, 1799) és patológiai (Cruveilhier, 1830; Rokitansky, 1847) leírásának idején igen ritka betegségnek számított. Cruveilhier szerint a betegség oka a gasztritisz. R. Wirchow a fekély okait a gyomor érrendszerének lokális károsodásában látta, de elmélete nem nyert bizonyítást. A betegség peptikus genezisét sok kutató hagsúlyozta, ám ennek elismerése nagymértékben csökkent, amikor beigazolódott, hogy a peptikus betegség különböző gyomorsav-szekréciós állapotok és savhiány esetén is kialakulhat. L. Aschoff szerint a fekélyesedés oka a kis gyomorgörbület mechanikai traumája, amelyet a falat okoz. A feltételezés Waldeyer elméletére épült, amely szerint a gyomor kis görbületének nincs specifikus szekretorikus funkciója, és szerepe a gyomortartalom továbbítása. Később a betegségnek nem a lokális okait keresték, hanem az egész szervezet betegségének tekintették, így R. Bálint szerint a szervezet acidozitása hozzájárul a fekély kialakulásához.
Ahogy fejlődtek a diagnosztikai módszerek, úgy változtak a gyomorfekély kialakulásával és kezelésével kapcsolatos állásfoglalások. A gyomor sósavának mérése a XIX. század elején kezdődött el (W. Prunt, 1805), majd a röntgensugár felfedezése (1885) után az 1920-as években megindult a gyomor és a nyombél kontrasztanyagos vizsgálata. Nagy előrehaladást jelentett 1932-ben a gasztroszkóp, majd 1958-ban (Hirschowitz B. I. et al.; Edmonson J. M., 1991) a flexibilis, száloptikás eszközök bevezetése lehetővé tette a fekély pontos diagnózisát. Ezzel párhuzamosan terjedtek el a gyomorszekréció funkcionális vizsgálati módszerei, amelyek a HCl szekréciójának tulajdonítottak központi szerepet a peptikus fekély kialakulásában (Schwartz K.,1910). Később kutatások folytak a fekélybetegség bakteriális eredetének bizonyítására is (orális baktériumok, gócfertőzés, Streptococcus-fertőzés, bakteriális toxinok, limfoid follikulitisz), végül 1983-ban Marshall B. I. és Warren J. R. közölte le a Helicobacter pylori bacilus jelenlétét krónikus gasztritiszes, majd fekélybetegek gyomrában. Ez a felfedezés áttörést jelentett a fekélybetegség gyógyításában is. Az 1990-es években megjelentek az első ajánlások, állásfoglalások, amelyek meghatározták a további kutatásokat, s megfogalmazták a gyakorlati diagnosztikai és terápiás tennivalókat. 1987-ben megalakult az Európai Helicobacter Pylori Munkacsoport (European HP Study Group, EHPSC). Magyarországon 1987-ben megjelent az ezzel kapcsolatos első közlemény (Csiszár K. és mtsi), amelyet számos kutatás követett.

A dietoterápia történetéből
Az 1800-as évek végén gyógyítási kurzusokat szerveztek fekélybetegek részére. Ennek példája a W. Leube által kidolgozott étrend, amelynek elején csak rektális táplálkozást engedtek meg, majd nagyon óvatosan adagolták az ételt orálisan. A diéta elve a gyomor maximális kíméletén alapult. Akkoriban nem volt ismert az egyes táplálékok hatása a gyomor szekréciós működésére. Ezért a diéta olyan élelmiszereket is tartalmazott, amelyek a gyomorsavképződést serkentik. Idetartozott a húsleves, a nyers húspüré és a spenót. Ennek ellentéteként Lenhartz véleménye szerint ez a diéta nem tartalmazza a gyógyulási folyamathoz szükséges tápanyagmennyiséget, ezért a javaslata alapján megváltozott diétás elveknek köszönhetően javult a betegek tápláltsági állapota. A beteg már a vérzés befejeződése után rögtön kaphatott folyékony ételt, majd az étrend gyorsan bővült, s rövid időn belül a felvett energia nagy értékeket ért el. Ez idő tájt tehát két különböző irányzat volt jellemző a fekélybetegek diétás kezelésére.
1910-ben Einhorn volt az, aki a transzduodenális étkeztetési módszert javasolta. A betegnek bevezették a duodenális szondát ezüst perforált kanüllel a végén, s tizenkét-tizenöt napon keresztül minden második órában egy pohár tejet, glükózt, valamint tojássárgáját, tejszínt és gyümölcslét adtak a betegnek.
Szintén a XX. század elejére tehető, amikor egy bizonyos B. W. Sippy a gyomor neutralizációján alapuló módszert dolgozott ki. A diétában a beteg kizárólag tejet ivott egész nap, minden órában 1 dl tej és tejszín keverékét kapta. Minden alkalommal alkalikus port is kapott, amely szódabikarbóna és magnézium keverékéből állt. Miután sikerült semlegesíteni a gyomorsavat, a diétát fokozatosan bővítették, így vajat, tojást, száraz kenyeret és gabonakását kapott úgy, hogy az egyes ételek tömege nem haladta meg a 20 dkg-ot. Ezt a diétát a beteg három-négy hétig tartotta. Némely esetben klinikai javulást észleltek, de az is kiderült, hogy ilyen nagy mennyiségű bázikus anyag felvétele alkalózist idézhet elő, illetve bizonyos esetekben vese- és epekövek keletkezhetnek.
Később H. Kalk olyan diétát dolgozott ki, amelynek során mindennap újabb és újabb ételeket vezettek be, s növelték a táplálék mennyiségét. A diéta teljes éhezéssel kezdődött. A folyadékot beöntés formájában, míg intravénásan a glükóz 40%-os hipertóniás oldatát adták. Szájon át 5%-os cukoroldattal kezdték a táplálást, majd tejet, nyákleveseket, kásákat, tojást, vajat és a gyomorfekélyesek diétájában alkalmazható egyéb táplálékokat adtak. A diétának elsődlegesen szénhidrát jellege volt, s a diéta szigorú változatát ajánlották gyomorvérzések és súlyos fekélybetegség esetén. A továbbiakban a teljes éhezéssel való kezelést nem tartották elfogadhatónak, mert kimeríti a szervezet tartalékait, s nem vezet a gyomor nyugalmára (üres gyomorban is nagy mennyiségű aktív gyomornedv képződik).
Az 1950-es évek elején N. I. Leporszkij azt javasolta, hogy a nyombélfekély szokásos diétáját egészítsék ki olívaolaj fogyasztásával, amelyet étkezés előtt - 25-40 g mennyiségben - naponta kétszer ajánlott. Ezáltal a gyomorsavtermelés gátlását és a vékonybél működésének stimulálását érték el. Ugyanezt a diétát M. I. Pevzner halolajjal valósította meg.
Hazánkban is foglalkoztak hozzáértő orvosok már az 1930-as években az egyes kórállapotok kialakulásával és azok diétáinak kidolgozásával, köztük a fekélyes állapotokban alkalmazandó diétával is. Egyik képviselőjük, Rosenberg László, Budapest székesfőváros diétás éttermének vezető orvosa a gyomorsavtúltengéses állapotok és az életmód kapcsolatát kutatta. Könyvében a következőket írja: "Tekintettel kell legyünk az ideges eredetű (neurogén) gyomorsavtúltengésre is. Ez ma valóban kultúrbetegségnek tekinthető. A rohanó, siető életmód, rendetlen időbeosztás, gondatlan evés, rossz fogak, rossz rágás, túl forró, túl hideg ételek a gyomor mirigyeit nagymértékben izgatják. Mindehhez hozzájárulnak az elkerülhetetlen mindennapi gondok, amelyeket dohányzással, alkohollal és egyéb abusussal igyekeznek elnyomni, de amelyek a gyomorsavtúltengés okozóivá válhatnak. Ezért a neurogén eredetű gyomorsavtúltengés nem gyógyítható egyedül diétával, hanem csupán az életmód célszerű rendezésével." Fontosnak tartotta a beteg egyéni tűrőképességének megállapítását a diéta alkalmazása során, de általános elvei szerint: "Nem adunk olyan ételeket, amelyek a savat fokozzák, és bőven adunk olyanokat, amelyek a savat kötik. Ennek az elvnek a betartása nem annyira az élelmiszerek megválasztásától, mint az ételek elkészítési módjától, tehát a helyesen megválasztott konyhatechnikától függ."
Az 1960-as években a magyar dietetika meghatározó alakjainak - Soós Józsefnek, Rigó Jánosnak és másoknak - a javaslata szerint a gyomor-, illetve a nyombélfekély esetén a beteg állapotától függően adták a megfelelő diéták rost- és fűszerszegény változatát folyékony vagy pépes formában. Később fokozatosan bővítették a diétát a gyógyintézeti alapétrend előírásáig. Ezáltal egyrészt kímélték e szerveket, másrészt gondoskodni tudtak a megnövekedett tápanyagszükségletről. Ezeken az elveken alapulva indult meg hazánkban az elmúlt évtizedekben a fekélybetegség diétájának alkalmazása.
Az 1980-as és 1990-es években Zajkás Gábor nevéhez fűződnek azok az étrend-összeállítási elvek, amelyek különösképpen figyelembe veszik az egyéni tűrőképességet. Fontosnak tartja a gyomorbetegek megfelelő tájékoztatását, hiszen sokan közülük meg nem alapozott hiedelmek, vélekedések miatt ártalmasnak gondolják a táplálékok bizonyos összetevőit, ezáltal szűkítik, egyoldalúvá teszik táplálkozásukat, s ez tápanyag-felvételi hiányokra vezethet.

Dr. Greiner Erika
Fodor József Országos Közegészségügyi Központ - Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet




Creative Commons License
This work is licensed under a Creative Commons Attribution-Noncommercial-No Derivative Works 2.5 Hungary License.